Az Európára nehezedő migrációs nyomás következtében sosem volt annyira aktuális a társadalmi integráció problematikája, mint most.
Az Európai Unió alapvető értékei között szereplő „tolerancia” kiterjesztő értelmezését vallók egy kulturálisan semleges közeget kívánnak létrehozni, ami kellően toleráns ahhoz, hogy abban minden polgár saját identitását, közösségi azonosságtudatát minél teljesebben megélhesse, így teremtve „egységet a sokféleségben”. Ennek az elképzelésnek van egy erős antitézise, aminek középpontjában az a felismerés áll, miszerint csak egy erős, értékeit, hagyományait, identitását őrző közösség lehet elég vonzó ahhoz, hogy integráljon. Érdemes tehát megfogalmaznunk azt a kérdést, vajon milyen tényezők állhatnak annak a jelenségnek a hátterében, hogy a multikulturalizmus tézise által megtermékenyített közpolitikai megoldások nem vezettek eredményre, sőt a nyugati országok rosszabb eredményeket érnek el a társadalmi integráció frontján, mint néhány évtizeddel korábban, aminek egyik fokmérője a második, harmadik, negyedik generációs bevándorlók (kulturális) gyökérkeresése, perspektíva-nélkülisége, radikalizálódása.